Három nap élet...
Súlyos beteg vagyok. Szívbetegség. Az orvosok szerint már nincs sok időm. Persze hazudhatnának nekem, de én kértem, hogy mondjanak el mindent...
Amikor kiderült a betegségem hat éves voltam. Szinte mindenki azt mondta, szerencse, ha megérem a tizenötödik születésnapomat. Most tizenhét vagyok. Már két éve a kórházban élek. Én döntöttem így. Nem akartam, hogy a szüleimnek minden másnap ide kelljen hozniuk. Csak nem akartam gondot okozni. Már kiskoromban is rengeteg baj volt velem a betegségem miatt.
Mostanában sokszor van rohamom. Ez a betegséggel jár. A doktor szerint már nem bír ki sokat a szívem. Én is tudom, hogy ez így van. De még nem halhatok meg... Még egy kicsit élnem kell...még egy kicsit...
Sokszor terveztem már. Hogy elmondom, amit érzek. A kezelőorvosomnak van egy fia. A neve Shawn. Két évvel idősebb nálam. Sokszor beszélgettünk. De eddig nem tudtam neki elmondani amit érzek. Túl gyáva voltam. Eddig! De most meg fogom tenni! Négy nap van Valentin napig. Addig még élnem kell. Meg kell neki mondanom!
Soha nem féltem a haláltól. Hiszen mindig úgy kellett élnem, hogy bármikor vége lehet mindennek. Nem féltem meghalni. Mostanáig. Mert most van egy célom, amit mindenképpen el akarok érni.
- Még négy nap... mondtam. Az ágyamon ültem, a szobámban. – Négy nap... –ismételtem.
- Annyi időd nincs. –szólalt meg valaki a hátam mögött. Azt gondoltam képzelődöm, hisz mögöttem az ablak volt. Megfordultam, de nem láttam semmit.
- Már ma meg kell halnod. –szólalt meg megint a hang, de ezúttal az ajtó felől. Ismét a hang irányába fordultam. De most nem hiába. Egy fiú állt az ajtóban. Fekete-fehér csíkos pulóverben, és fekete nadrágban. Hosszú, fekete haja hátul összekötve. A szeme is fekete. Első látásra bárkinek megtetszett volna. Én is erre gondoltam volna, ha nem lett volna a kezében egy ...kasza... Először nem hittem a szememnek, de jól láttam. Egy fekete kasza volt nála.
- Te meg... ki vagy...? –kérdeztem döbbenten. –És... mit jelentsen ez a halál-dolog? –valami vicceset mondhattam, ugyanis nevetni kezdett.
- Mit gondolsz, ki vagyok? –kérdezte még mindig mosolyogva. Nem mertem válaszolni. A választ tudtam, de nem mertem kimondani. – Na? Szerinted ki lehetek? –Valamiért úgy éreztem, válaszolnom kell.
- Te vagy... a... Halál... –suttogtam. Azt gondoltam meg se hallja.
- Nem kell így hívnod. De igen, én vagyok. –mondta. – Hívj csak Todnak.
- Tod? - kérdeztem meglepetten. /Tod jel. németül: halál/
- Igen. Valamivel jobb, mint a Halál.
- De én... nem akarok meghalni! Még nem! –tiltakoztam.
- Sajnálom, de erről nem te döntesz... –vágott vissza nekem.
- NEM! Csak még egy kis időt! Legalább Valentin napig! Addig muszáj! Kérlek! Utána bármit megtehetsz! Tiéd lehet az életem. Akár a lelkem is! Csak addig élhessek még! Csak addig... –zokogni kezdtem. Nem igazán láttam esélyt arra, hogy megengedje.
- Szerelmes vagy valakibe? –kérdezte. A hangján semmit sem lehetett hallani. Bólintottam. – Ebben az esetben, megengedem , hogy addig maradj. Három napod van, hogy megmondd neki. A mai nap még nem számít bele. Ha ő is szeret téged... akkor tovább is maradhatsz. De ha nem... elveszem az életed. És a lelked is az enyém.
Nem tudtam mit mondani. Annyira megdöbbentett ez az egész.
- Vállalod ezt a lehetőséget? –kérdezte Tod. Bólintottam. – Add a kezed! –mondta. Nem ellenkeztem. A kaszájával egy kereszt alakú vágást ejtett a tenyeremen. Majd a magáén is. De az ő kezén fejjel lefelé. Nagyon fájt a seb, de nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy gyengének tűnjek... Mikor végzett a tenyerét az enyémhez illesztette.
Úgy éreztem az egész karom felforrósodik, majd egy erős fájdalom járta át a testem. Felszisszentem. De tűrtem a fájdalmat, ami el is tűnt egy pillanat alatt. Tod elvette a kezét. Már nem vérzett a sebem. Sőt, már csak halványan látszott a heg.
- Most már csak rajtad áll. –mondta. - Ez egy afféle eskü. Ha nem mondod meg a szerelmednek amit érzel, az a te dolgod. De ez esetben, biztosan meghalsz. Gondolom a többi világos. De addig is itt leszek a közelben. Lesz még dolgom errefelé. –mondta. - Sok sikert! –ezekkel a szavakkal eltűnt. Egyszerűen csak elpárolgott. Én meg ott ültem az ágyamon, a sebhelyet nézegetve, és azon tűnődetem, vajon mit is tehetnék...
Másnap eljöttek a szüleim. Tudtam, hogy akkor látnak utoljára, amennyiben nem vallok szerelmet Shawnnak. Nem akartam, hogy megtudják: már csak három napig élhetek. Magamban elbúcsúztam tőlük, arra az esetre, ha nem sikerülne megtennem. Nekik köszönhettem a legtöbbet. Legszívesebben zokogtam volna. De attól féltem, ha csak egy könnyet is ejtek, talán mindent elmondok nekik. Nem akartam, hogy aggódjanak...
Aznap nem jött be Shawn a kórházba. Féltem, hogy talán nem is fog jönni, de próbáltam nem gondolni erre.
Aztán megláttam egy ismerős arcot a folyosón. Egyenesen felém tartott. A szívem gyorsabban kezdett verni. De nem örömömben. Inkább mert féltem.
- Na, hogy haladsz? –kérdezte Tod. Biztos örömét lelte abban, hogy ilyen kérdésekkel kínozhat.
- Ma még nem volt itt Shawn... –feleltem, és próbáltam nem a szemébe nézni. Olyan furcsán éreztem magam, ha a szemét láttam.
- Shawn? –kérdezte kissé döbbenten –Az orvosod fia?
- Igen, ő az. Most már ezt is tudod. Akarsz még valamit? - kérdeztem hidegen.
Nem válaszolt. Az arca nagyon komor lett.
- Nem... semmit... –mondta.
- Mit csinálsz itt? –kérdeztem tétován.
- Ugyan mit csinálnék egy kórházban? –kérdezte gúnyosan. Bár az arca ugyanolyan komor maradt. –Dolgozom. Sok embernek kell meghalnia. Most pedig megyek. Te pedig szedd össze magad! Mert így nem fogsz életben maradni...
Ismét eltűnt. Valamiért még akkor is gyorsan vert a szívem.
Aznap nem jött be Shawn a kórházba...
Éjjel nem tudtam aludni, folyton csak Tod arca lebegett előttem...
Mikor körülbelül három óra alvás után felébredtem, rádöbbentem, hogy még mindig nem tudom, mit fogok tenni. Kezdtem feladni a reményt.
A napom nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megtudni, mikor jön be Shawn. Vagy éppen azon tűnődtem, hogy mit fogok mondani neki. Miközben a kórház folyosóit jártam, többször is láttam Todot. De ő nem vett észre.
Már lemenőben volt a nap, amikor visszamentem a szobámba. De az nem volt üres. Tod ott ült az ágyamon.
- Mit akarsz? –kérdeztem. De valamiért nem bántam, hogy ott van.
- Most nincs semmi dolgom. –válaszolt.
- Ezért jöttél hozzám?
- Te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek. –mondta. –Mások nem látnak. Így csak veled tudok beszélgetni. – Ezen igencsak meglepődtem. De nem tudtam semmit felelni erre. –Mondd! Még mindig hiszel abban, hogy sikerülhet?
- Igen! –vágtam rá gondolkodás nélkül. Akkor magabiztosnak éreztem magam. De legbelül rettegtem.
- Holnap lejár a határidő.
- Tudom jól. De lehet, hogy holnap itt lesz. És akkor elmondom neki.
- Jó, hogy ilyen magabiztos vagy. –mondta Tod. –De gondolj bele abba is, hogy mi lesz, ha nemet mondd. Mert ugye az is lehet... Mindenesetre, egyszer úgyis eljövök érted. Úgyhogy még biztosan találkozunk! Na, pá! –köszönt el, majd szokás szerint eltűnt.
Aznap éjjel sem aludtam semmit...
Délelőtt tíz volt, amikor megtudtam, hogy Shawn bejött a kórházba. Először el sem hittem, hogy ekkora szerencsém van. Azonnal rohantam, hogy megkeressem. A kórház elég nagy volt, így nem találtam meg könnyen. De az feltűnt, hogy sehol sem látom Todot... Már attól féltem, hogy talán elkerültük egymást Shawnnal, de hamarosan megpillantottam... Éppen az apja irodájából jött ki.
- Shawn! –kiáltottam oda neki.
- Szia! –köszönt nekem mosolyogva. Csak akkor jöttem rá, hogy nem is tudom mit fogok neki mondani...- Öhm, beszélhetnénk? –kérdeztem.
- Persze. –felelte. –De nem ér rá később? Most dolgom lenne...
- Nem ér rá! –vágtam rá azonnal. Féltem, hogy kifutok az időből. Döntöttem, mindent egy lapra teszek fel. – Nem így képzeltem el. –mondtam- De sajnos nincs sok időm. Már rég el akartam mondani. Még mielőtt meghalok. El akartam mondani neked, hogy szeretlek... –nem mertem a szemébe nézni. Shawn sokáig nem válaszolt.
- Bocsi, de ez nem nagyon érdekel... –nem hittem a fülemnek. Azt hittem, csak viccel, de tévedtem. Folytatta. – Igazából már egy kicsit fárasztottál. Csak azért beszélgettem veled, mert az apám azt kérte. Mert így itt maradtál ebben a kórházban. Csak a pénz miatt tettem .De mivel már gondolom nem leszel sokáig itt. Szóval, bocsi, de nem vagy az esetem. Remélem, nem veszed a szívedre. Most pedig, dolgom van. – mondta, majd ott hagyott. Elment. Én pedig úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem. Sokáig mozdulni sem bírtam. De aztán mégis inkább visszamentem a szobámba. Tod már ott várt.
- Tudtad, igaz? –kérdeztem. Bólintott. – Akkor meg mégis mért mentél bele az alkuba? Ha tudtad az elejétől, miért hagytad? Ennyire jó érzés ha kínozhatod az embereket? –kérdeztem dühösen, de közben már majdnem sírtam.
- Nem tudtam, amíg meg nem mondtad, ki az. –válaszolt nyugodtan. –De akkor már nem lett volna értelme szólnom. Egyrészt, tudtam a válaszát, másrészt, ma nem csak te fogsz meghalni...
- Tessék? –kérdeztem döbbenten.
- Ma ő is meghal. Nem élhet tovább, hiszen ha hagynám, rettenetes tetteket vinne véghez. Ezért végzek vele. De most... –nézett rám. Tudtam, hogy nem ellenkezhetek.
- Tudom. –mondtam. –Megígértem.
Lerogytam az ágyamra. Tod odalépett hozzám.
- Nem szívesen teszem ezt... –mondta halkan, miközben elővarázsolta a kaszáját. Arra gondoltam, vajon milyen lesz? Hogy halok meg? Mi lesz a szüleimmel utána?
- Nem fog fájni. –mondta, és lehajolt hozzám. Felemelte a kezét, majd a szívem felé nyúlt. Azt hittem, most azonnal vége, de tévedtem. Valahogy egy aranyszínű fonalat húzott ki onnan. – Ez az életed. Ha elvágom, vége az egésznek. –magyarázta.
- Eddig nem féltem a haláltól. –mondtam, de akkor már sírtam –Most sem attól félek. Nem tőled. Inkább csak... inkább csak meghalni nem akarok. Mert akkor, nem lehetek azokkal, akiket szeretek.
- Értem. Sokan érzik ezt a haláluk előtt. De nem tehetek semmit. Azonkívül, te alkut kötöttél velem. Amit én sem oldhatok fel. Az adott szó fölöttem áll. Most már itt az idő... –emelte meg a kaszát Tod.
- Ha meghalok, látlak még? –kérdeztem. És akkor tényleg amiatt aggódtam a legjobban. Magam sem értettem, miért. Tod ekkor hirtelen átölelt.
- Buta! –mondta – Hiszen az enyém a lelked. Örökké velem fogsz maradni... –suttogta. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam mikor vágja el a fonalat... az életemet...Akkor már nem féltem. Teljesen nyugodt voltam. Aztán csak ennyit hallottam:
- Amíg a halál el nem választ....
Vége
By: Arita-chan
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
