A Meidzsi-reform sem törekedett ennek a hierarchiának a megszüntetésére, inkább az ezzel kapcsolatos kötelességeket pontosították. „A kormányzásban, a vallásban, a hadseregben és az iparban a területeket gondosan rangsorolják, ahol sem a magasabb, sem az alacsonyabb terület nem lépheti túl büntetés nélkül a kiváltságait.” (85. o.) A fejezet nagyon fontos konklúziója, hogy a japánok annyira természetesnek vették a „megfelelő helybe” illetve hierarchiába vetett bizalmat, hogy nem gondoltak arra, hogy más nemzetek esetleg nem szívesen vesznek részt az általuk kialakított hierarchiában.

A következő fejezetekben a különböző kötelezettségeket és az értük járó „ellenszolgáltatásokat” mutatja be, amelyek szintén nagyon fontos szerepet kapnak nemcsak a dolgokról való gondolkodásban, hanem (bár nem mindig tudatosan) a mindennapi élet alakításában. Benedict több fejezetet is szentel a témának, amit fontossága mellett az indokol, hogy talán a nyugati gondolkodásmód számára a legnehezebben megérthető és elképzelhető rész. A különböző kötelességfogalmakat és az értük járó viszonzást (melyek úgy jelennek meg, mint az érem két oldala) részletes hasonlatokkal és példákkal igyekszik bemutatni.

„A szó a kötelességekre, mely többé-kevésbé lefedi az egyén lekötelezettségét, az on. Az ont mindig (…) a korlátlan önfeláldozás értelmében használják, amikor mindenki első és legnagyobb lekötelezettségére, „a császári iránti onra” vonatkozik. Ez a császár iránti kötelezettség, amit mérhetetlen hálával kell fogadni. (…) Az ember a császárnál kisebb személyekkel szemben is visel ont. Van természetesen a szülőktől kapott on.” (87 - 89. o.)

Az on tehát valamilyen magasabb rangú személytől származó ’szívesség’, ami lekötelezetti viszonyt teremt. Fontos azonban, hogy ez a rendszer csak azért működik, mert a japánok ellenérzés nélkül „viselnek ont” valaki iránt, azaz tisztában vannak a ’tartozásukkal’.

„A japánok eltérő szabályokkal rendelkező, külön kategóriákba osztják az olyan on visszafizetéseket, amelyek mennyiségileg és időben is végtelenek, és azokat, amelyek számtanilag egyenértékűek, és különleges alkalmakkor válnak aktuálissá. A lekötelezettség végtelen visszafizetését gimunak nevezik, és azt mondják róla: „(Ennek) az onnak egy tízezredét sem lehet visszafizetni.” Az egyén gimuja két különböző típusú kötelezettséggel alkot csoportot: az on visszafizetése a szülőknek, ami a kó, és az on visszafizetése a császárnak, ami a csú. Ezek a gimu kötelezettségek kötelezőek, és ez minden ember egyetemes sorsa. (…) Mindkét gimu feltétel nélküli.” (100. o.)

A szülőktől kapott on és viszonzása a kó, az alapja a gyermeki odaadásnak. A japánok ezt a szokást a kínaiaktól vették át, de lényegesen különbözik attól. Nem terjed ki az egész klánra, csak a közvetlen ősökre valamint nem kötik feltételhez: az apának nincs kötelezettsége a fiával szemben. A császár a japán egység legfőbb szimbóluma, iránta, mint egy szent és sérthetetlen vezető iránt viselik az ont (korábban ez a katonai vezetőt, a sógunt illette meg, azonban a Meidzsi politikusok átváltották azt a császárra a nemzeti egység érzet fokozása érdekében). A misztikus jelleg mellett ezt a fogalmat használják a polgári közigazgatás és a háború tetteinek szentesítésére is: a nép gond nélkül elfogadott bármely intézkedést, a magas adókat vagy akár a halált, ha úgy érezte, hogy ezzel a császártól kapott ont fizeti vissza.

„A girit is ugyanúgy vissza kell fizetni, mint a gimut, azonban ez más színezetű lekötelezettségek sorozata. (…) Kifejezetten japán jellegzetesség (…) a kötelezettségek legheterogénebb sorát foglalja magába. (…) A girinek két, meglehetősen eltérő része van. [A „világ iránti giri”] … az egyén kötelezettsége, hogy visszafizesse az ont a vele egyenrangú embereknek… [a „név iránti giri”] az a kötelesség, hogy a nevét és jó hírét makulátlannak őrizze meg mindenféle gyanúsítással szemben.” (114. o.) „A „név iránti giri” az on területén kívül eső giri.” (121. o.)

Az emberek igyekeznek teljesíteni az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket, mert az egyik legnagyobb sértés, ha valakire azt mondják, hogy „nem ismeri a girit”. Míg a szülőkkel kapcsolatos kötelezettségek a gimu, a házastárs hozzátartozóival és a távolabbi rokonokkal, valamint a hűbérúrral és a fegyvertársakkal való kapcsolat a giri körébe tartozik. A girit pontosan számon tartják és az idő elteltével „kamatozik”. A giri visszafizetése nagyon sokfajta formát ölthet: az önfegyelem ugyanúgy a név iránti giri része, mint az esetleges bosszú vagy öngyilkosság.

„A bosszú csak az egyik erény, amire alkalomadtán sor kerülhet. (…) A szenvedélymentesség, az önuralom, ami elvárt egy önérzetes japántól a neve iránti giri része. (…) A név iránti giri azt is megköveteli, hogy az életben elfoglalt helynek megfelelően kell élni. Ha egy ember kudarcot vall ebben, nincs joga, hogy tiszteleje magát. (…) Mindenfajta szakmai kötelezettség a név iránti girivel jár.” (122 – 125. o.)

„Mindenféle udvariassági rendszabályt hoztak létre, hogy elejét vegyék a szégyent okozó helyzeteknek, melyek megkérdőjelezik az egyén név iránti girijét. (…) a gyakorlatban ez arra készteti őket, hogy úgy szervezzék a dolgokat, hogy a lehető legritkábban kelljen sértést érezniük. (…) A kudarc, a sértés és az elutasítás miatti sebezhetőségük miatt a japánok sokkal hajlamosabbak önmagukat kínozni, mint másokat. (…) A legszélsőségesebb agresszió, amit egy modern japán elkövet maga ellen, az az öngyilkosság.” (128 -134. o.)

A fenti idézetekből is látszik, hogy a lekötelezettségek egyes csoportjai már önmagukban is igen bonyolultak. Azonban gyakran előfordul, hogy ezek a kötelezettségek ellentétesek egymással, a császár iránti csú ellentétbe kerülhet a szülő iránti kóval, vagy a név iránti giri a hűbérúr iránti hűséggel. Ugyanakkor ez a felfogás magyarázatul szolgál arra, hogy miből fakad a japánok ellentétes jelleme: ugyanaz a dolog szolgál egyrészt az udvariasság, másrészt az agresszió forrásául. Másrészt itt jelenik meg egy újabb fontos fogalom, a szégyen, melyről a későbbiekben még bővebben lesz szó.

Egy japán életében a legfontosabb a kötelességeknek való megfelelés, minden mást ennek rendelnek alá, ugyanakkor:

„A japánok nem ítélik el az élvezeteket. Nem puritánok. A testi örömöket jónak és a nevelés szempontjából értékesnek tartják. Kívánatosnak és megbecsültnek. Azonban a saját területükön belül kell tartani őket. Nem szabad, hogy beférkőzzenek az élet komoly dolgaiba.” (141. o)

Benedict bemutatja, hogy a japánok két részre osztják az életüket. Van egy komoly terület, ahol a családdal, munkával és a „megfelelő hely elfoglalásával” kapcsolatos kötelességek helyezkednek el. Ettől élesen elválasztják az „emberi érzések területét”, ahová az emberi érzelmekkel és érzékekkel kapcsolatos „szórakozások” tartoznak. Az egyik legfontosabb élvezet a fürdő, de ide tartozik az evés és alvás, a részegség, valamint a szexuális örömök is. „Nincs ok, amiért megtagadnák maguktól ezt az élvezetet, de a két szféra elkülönül.” (147. o.) Ebből az élet két területére vonatkozó hozzáállásból következik a japán gondolkodás egy sajátossága, miszerint az életben nincsenek jó vagy rossz dolgok, csak mindent a megfelelő helyen kell tartani. „A japánok mindig is határozottan tagadták, hogy az erény a gonosszal való küzdelemből állna. (…) Állandóan feladják az élvezeteket, amelyeket egyáltalán nem tartanak gonosznak. Ez akaraterőt kíván. Azonban az ilyen erő a leginkább nagyra becsült erény Japánban.” (150 – 151.o) Mivel a világon a legfontosabbnak a kötelességek teljesítését tartják, természetesnek érzik, hogy fel kell érte adniuk személyes vágyaikat.

„A japánok életszemlélete olyan, amilyenné a csú, a kó, a giri, a dzsin és az emberi érzések szabályai teszik.” (153. o) Ezzel a mondattal kezdődik a 10. fejezet Az erény dilemmája, melyben részletsebben megjelenik a már említett szégyen fogalom, ami szintén központi szerepet játszik a japán kultúra megértésében.

„Eltérő kultúrák antropológiai tanulmányozásakor az egyik fontos dolog megkülönböztetni azokat a közösségeket, amelyek erősen hisznek a szégyenben, azoktól, amelyek a bűnben hisznek. (…) A szégyen a más emberek kritikájára adott reakció. Szégyenérzetet kelt, ha nyilvánosan nevetségessé válunk és visszautasítanak, vagy ha azt képzeljük, hogy nevetségessé válunk. Ez minden esetben hatásos kényszerítőerő.” (171 – 172. o.)

Mori Szadahiko mutat rá arra, hogy a szégyen fogalma kettős jelentésben jelenik meg a műben. Nemcsak az idézetben szereplő kényszerítőerőként, hanem a girivel kapcsolatban hajtóerőként is. Ezt úgy magyarázza, hogy az ideális japán ismeri a szégyent, ugyanis ez határozza meg a többi emberrel való kapcsolatát. Így életének céljává válik a szégyen elkerülése, ezért értelmezhetjük hajtóerőként is. (Itt szeretnék visszautalni a „név iránti giri”-ről szóló részhez, ahol szintén megjelenik egy ehhez hasonló kettősség: igyekeznek udvariasan viselkedni, hogy a sértést elkerüljék, ugyanakkor ha már megtörtént, akkor mindent megtesznek nevük tisztára mosása érdekében.

A következő két fejezet Mori Szadahiko szerint a Krizantém és kard legfontosabb része. Egyrészt azért, mert itt teljesedik ki a két szimbólum jelentése, másrészt a kulturális minták itt összegződnek, melyek kutatása – ahogy a könyv alcíme is mutatja – Ruth Benedict egyik elsődleges feladata volt.

Az önfegyelem című fejezetet Mori Szadahiko úgy foglalta össze, mint amiben azt tudhatjuk meg, hogy hogyan lehet előrejutni a szégyen kultúrájában. Azaz ahhoz, hogy egy ember a szégyen kultúrájában (Nem a szégyenből származó kultúrában, hanem egy olyan társadalomban, ami inkább hisz a szégyenben, mint a bűnben. Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert Japánban ez volt a könyv félreértésének egyik legfőbb forrása.) boldoguljon, szert kell tennie bizonyos tulajdonságokra:

„Az önfegyelemmel kapcsolatos elképzeléseik sematikusan feloszthatók azokra, amelyek képességet adnak, és azokra, amelyek valamivel többet. Ezt a valami többet jártasságnak nevezem. (…) Japánban a legmindennapibb emberek is ezt a fajta jártasságot keresik.” (178 – 180. o.)

A japánok különböző gyakorlatokat fejlesztettek ki ennek az önfegyelemnek a kifejlesztésére. Ugyanakkor az ő használatukban ez a fogalom mást jelent, mint a nyugati gondolkodásban. Nem jár együtt szükségszerűen az önfeladás frusztrációval, sokkal inkább egy kölcsönösségen, reciprocitáson alapuló dologra kell gondolni. Ha az ember elsajátítja a mugát (az önfegyelemben való jártasságot), ez azt jelenti, hogy egy olyan állapotba kerül, amikor már erőfeszítés és tudatosság nélkül cselekszik. Ez egy olyan erény, amit a hétköznapi emberek is elismernek, még akkor is, ha ők maguk nem vesznek részt ilyen képzésben. Az önfegyelem egészen a gyerekkortól kezdve az élet minden fontos területén szerepet játszik (bár az életkor szerint és a különböző területeken eltérő mértékben).

 A gyermekvárással és gyermekneveléssel kapcsolatos szokások azonban lényegesen eltérnek a nyugatitól. Nemcsak a gyermekkel járó örömök miatt nevelnek utódokat, hanem társadalmi szükségszerűségből is. Az apának szüksége van egy fiúra, hogy továbbvigye a nevét és fenntartsa a családi vonalat, egy nő pedig csak anyaként lehet valaki a társadalomban. „A japán elképzelés szerint a gyermektelen nő egy vesztes.” (193. o)

A japán csecsemőt és kisgyermeket úgy nevelik, hogy „felnőttkorában elfogadja a japán kultúra finom és bonyolult kényszereit.” (195. o.) Egy nyugati számára nehezen érthető és kissé kegyetlennek tűnő szokás a gyerekek „ijesztgetése”, azzal például, hogyha nem viselkedik jól, akkor kikerül a családból. „Az ilyen tapasztalatok gazdag termőtalajául szolgálnak a nevetségessé válástól és kiközösítéstől való félelemnek, mely oly jellemző a felnőtt japánokra.” (197. o.) Ugyanakkor: „az otthon a biztonság és engedékenység paradicsoma. (…) A gyerek megtanulja az idősebb generációk, a férfiaknak a nőkkel szembeni, az idősebbeknek a fiatalokkal szembeni kiváltságait. Azonban kis élete ezen időszakában a gyereknek mindent elnéznek.” (197. o.) A gyerekek még „nem ismerik a szégyent” (hadzsi) ez azonban nem becsmérlő megjegyzés, mint a felnőttek esetében, hanem boldogságuk forrása. Majd csak az iskola első 2-3 éve után kezdik el „fokozatosan összekapcsolni a nevetségessé válás tényét a világ iránti girinek megfelelő élet erkölcsi tanításával.” (203. o.) A fiúk onnantól válnak felelőssé a név iránti giriért, hogy középiskolába mennek továbbtanulni, vagy katonai kiképzésen vesznek részt. A nőknek nem tanítják a név iránti girit, a férfiak elsőbbségére és az ezzel kapcsolatos kötelezettségekre oktatják őket. A fiúkat és a lányokat 10 éves koruk után elkülönítik, és eltérő nevelést kapnak.

„A japán jellem ellentmondásai, melyeket minden nyugati leírt, érthetővé válnak a gyermeknevelésük alapján. Ez kettősséget eredményez az életszemléletükben, melynek egyik oldalát sem szabad figyelmen kívül hagyni. (…) Egy feltűnő folytonosság köti össze a gyerek életének korai és későbbi szakaszát: nagy fontossággal bír, hogy társai elfogadják. (…) A japánok által használt bizonyos szimbólumok segítenek világossá tenni a jellemük két oldalát, mely a gyereknevelésük diszkontinuitásán alapszik. A korai időszakban kialakult oldal a „szégyen nélküli én”, és a tükörbe nézve próbálják ki, hogy mennyire sikerült megtartani.” (212 – 213. o.)

A könyv tartalmi részének ismertetését egy idézettel szeretném lezárni, ami arról szól, hogy milyennek is ismerte meg a japánokat Ruth Benedict. (A tizenharmadik, a kötetet lezáró A japánok a vereség után című fejezetben a Japánnal kapcsolatos háborús teendőkről, politikáról fogalmaz meg javaslatokat.)

„A japánok mindig is híresek voltak arról, hogy ártatlan dolgok szereznek örömet nekik (…) Azonban a japánok sokat várnak maguktól. Annak érdekében, hogy elkerüljék a kiközösítés és lenézés fenyegetését, fel kell adniuk a személye örömöket, amiket megízleltek. (…) Azok, akik becsülik magukat (dzsicsó), útjukat nem a „jó” és a „rossz”, hanem a „kívánatos ember” és a „nem kívánatos ember” között jelölik ki, és személyes igényeiket feladják a kollektív „elvárások” miatt. Ezek azok a nagyszerű emberek, akik „ismerik a szégyent (hadzsi)”, és akik végtelenül megfontoltak. Ezek azok az emberek, akik családjuk, falujuk és nemzetük becsületére válnak.”

Ruth Benedict könyvében kulturális antropológusként és emberként a legmagasabb toleranciával szól erről az eltérő kultúráról. Hiteles, és ezért hittek és hiszünk neki, így nagy befolyással volt a Japánról való gondolkodásra. Annak ellenére, hogy sohasem járt az országban, képes volt helyesen felmérni a Japán Szellemet és az azt befolyásoló mintákat. Bár sokan kritikával illették mind a módszertant, mind a végkövetkeztetést, azt hiszem, hogy ennek ellenére műve hatása vitathatatlan. A szakmai szempontok mellett fontosnak tartom kiemelni, hogy egy érthető, olvasmányos és érdekes kötetet alkotott, amit élvezet végigkövetni, ahogy a különböző fogalmak kifejtésével és egymásra építésével egyre közelebb visz minket a lényeghez, amit aztán két tömör szimbólumban sűrít össze. Azt gondolom, hogy sokat lehet belőle megtanulni a japánokról, ugyanakkor az ember azon is elgondolkozik, hogy szívesen megtanulna néhány dolgot a japánoktól.