Tamara egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Olyan boldog volt, hogy attól félt, hogy szétreped a lelke. Vagy hogy kireppen az ablakon a könnyűségtől, amit érzett. Hajnalban aztán elnyomta az álom, de akkor is a történtek játszódtak le újra a fejében. Len sem aludt, de egészen más okok miatt. Nyugtalanul rótta a köröket a szobájában és összeráncolt homlokkal gondolkodott. -Ez nem mehet így tovább -jutott végül döntésre -Én nem csókolgatok lányokat! Sőt, semmit sem csinálok a lányokkal. Engem egyedül a Sámánviadal izgat, és kész. És különben is, Tamarának ott van a titokzatos Jess, majd ő megcsókolja!- Ám erre a gondolatra rémesen megfeszültek az izmai és a hasában különös nyomást érzett. -Ó, a francba! -morogta félhangosan és leült az ágya szélére, és megtámasztotta fejét a kezén. Bason tehetetlenül figyelte, de nem nagyon akart közbeavatkozni. Ám nem bírta sokáig nézni gazdája szenvedését: -Segíthetek valamiben Len mester? - kérdezte mély hangján. Len fel sem emelte a fejét. -Nem Bason, nem tudsz. -Ahogy gondolod mester -válaszolta a szellem, habár gondolta, hogy a gazdája ezt fogja válaszolni, jól ismerte már makacs természetét. Csak nehogy rossz döntést hozzon - gondolta még.

Hajnalban Tam korán kipattant az ágyból, és mosolyogva nyújtózott egyet a reggeli napfényben. -Csinálok valami reggelit a többieknek Valami különlegesen finomat. -gondolta, majd dudorászva a fürdőbe indult. A konyhába érve bekukkantott a hűtőbe, elővette a hozzávalókat. Halkan dudorászott. Tudta, hogy egy darabig békésen dolgozhat, a többiek még egy jódarabig nem kelnek fel. Egy nagy tálba tette a hozzávalókat, amikor valami különöset érzett a hátán. Megfordult, és látta, hogy Len figyeli az ajtóból. Félmeztelen volt, mint edzés után általában, kócos haja a szemébe hullott. Meglódult a lány szíve. Len eredetileg csak azért kelt ilyen korán, mert úgysem tudott aludni, és mert feszült izmainak szüksége volt az edzésre. Épp végzett és bejött egy kis frissítőért, amikor meglátta a lányt, és hallotta, hogy dúdol. Úgy érte a látvány, mint egy arculcsapás. Olyan édes volt a kis fehér ruhájában, sebtében feltűzött hajjal a reggeli napfényben sürgölődni és dúdolni, hogy kiszáradt a szája és szíve őrült módon kezdett dobogni. De hát nem lenne Len, Len, ha nem tudott volna uralkodni magán. Így mire Tamara kettőt pislantott, arcán már nem volt nyoma semmilyen érzelemnek.

-Szia- mondta a lány vékony hangon, mire meg is haragudott magára. Miért mindig nyuszogásnak hangzik az én hangom? -kérdezte magától, majd megköszörülte a hangját, és úgy folytatta -Épp reggelit készítek, kérsz?

-Beszélnünk kell. - szólt Len, olyan hangon, amitől megfagyott Tamara ereiben a vér.

-Igen? - kérdezte.

-Arról ami tegnap… -Len dühösen konstatálta, hogy megbicsaklott a hangja - … ami tegnap történt.

Hogy egy kis időt nyerjen Len odasétált a frigóhoz és kivett egy üveg tejet. De rájött, hogy rossz megoldás volt, mert így csak közelebb került a lányhoz. A szemébe nézett, és magában ismételgette: Joga van ahhoz, hogy találjon egy másik srácot, és ne rá pazarolja az energiáját. Nagy levegőt vett és kinyögte: -Az csak véletlen volt. Ne fűzz hozzám nagy reményeket, és ne várj virágcsokrot meg szonetteket, meg ilyen hülyeségeket. Engem csak és kizárólag a Sámánbajnokság érdekel, semmi más. Vagy senki más. 

Tamara kis híján kiejtette kezéből a hozzávalókat. De végül csak állt, és nézett meredten Lenre. Ha a fiú a szemébe néz, látta volna darabokra hullani a szívét és lelkét, de mivel kitartóan meredt az asztal sarkára, elmulasztotta látni, hogy milyen fájdalmat okozott a lánynak, ezzel a néhány szóval. Mikor kínosan hosszúra nyúlt a csend (persze csak Len mértékében) akkor ránézett. Tamara nem sírt, de Len ilyen szomorú pillantást, még életében nem látott. Ettől, mintha az ő magabiztossága is megrepedt volna, de próbálta összeszedni magát, és nagyot kortyolt az üvegből. Már indult volna kifelé, amikor Tamara utána szólt: -Elárulnád nekem, hogy hogyan lehet valakit véletlenül megcsókolni? A hangja immár nem szomorúnak, inkább árnyalatnyit dühösnek tűnt. Lennek erre nem volt jól átgondolt, kész válasza. Tehetetlenül hátrafordult csak. Tamara könnyedén odalépett hozzá, és közelhajolt hozzá. Amikor Len reflexből és talán valami másból hátrahúzódott, megkérdezte:

-Csak nem félsz?

És amikor Len arcán megrándult egy izom, tudta, hogy eltalálta.

-Len Tao fél egy lánytól? Vagy csak alapvetően az emberi érzésektől?

-Nem félek. - morogta Len és hátralépett. Tamara utána.

-Nem azzal lenne baj, hogy félsz, mert az ember úgy fejlődik, hogy leküzdi a félelmeit. Én már csak tudom, az utolsó évben sorra győztem le a félelmeimet, és így lettem erősebb és határozottabb. De sosem menekültem el! Érted Len Tao? - szegezte mutatóujját Len mellkasának -Nem menekülhetsz el a normális élettől, mert az mindig rád fog találni és hívogatni fog, egészen addig, amíg vele nem mész, vagy meg nem buggyansz a sok visszafojtott érzésedtől. És lehet, hogy én is csak egy leszek a sok visszafojtott érzésből, de ne felejtsd el a gumiszobában, hogy én figyelmeztettelek!

Nyomatékosításként még egyszer megbökte Lent, majd kikerülte és felrohant a szobájába. Ott nem bírta tovább, kitört belőle a sírás. Lent pedig Len csak állt a tejesüveggel a kezében, és nézett maga elé.