Egy rongyszedő csapdába esett borzot talált, megsajnálta és kiszabadította. Az állat azon gondolkodott, hogyan hálálhatná meg. Szép teáskannává változott, és a rongyárus zsákjába ugrott.
A rongyszedő nagyon meglepődött, amikor megtalálta a teáskannát. Nem értette, hogyan került hozzá, de úgy gondolta, biztosan sokat ér. A papoknak ajándékozta hát, hogy imádkozzanak érte.
Amikor aztán az egyik pap feltette a tűzre a teáskannát, hogy vizet forraljon benne, az kiabálni kezdett.
� A teáskannába belebújt az ördög! � üvöltötte rémülten a pap.
Odafutott a többi szerzetes is, de akkor a teáskanna egy mukkot sem szólt. Mindenki azt gondolta, az első szerzetes csak képzelődött, de azért biztos, ami biztos, visszaadták az ajándékot.
Azon az éjszakán a rongyszedőt vékonyka hang szólította meg: a teáskanna szólt hozzá, de most már feje is, farka is, meg lába is volt, olyan, akár egy borznak.
� Vigyél ki a vásárba! � mondta. � Ott majd táncolni fogok, és gazdaggá teszlek.
Így is lett. Mindenki odaszaladt, és fizetett, hogy láthassák, amint egy félig borz-, félig teáskannaforma valami táncol.
A rongyszedő meggazdagodott, és hamarosan olyan sok pénze gyűlt össze, hogy az már élete végéig elég volt mindenre.
Elhatározta hát, nem gyarapítja tovább vagyonát, és a teáskannát is � akinek oly sok mindent köszönhetett � pihenni küldi.
Ám, hogy ne fösvény ember kezébe jusson a drága jószág, megint elvitte a papokhoz a templomba, és rájuk bízta, ezentúl őrizzék ők.
Ezer év telt el, s a teáskanna azóta is ott élvezi az ablakokon át beáradó napsugarak melegét.